A kezdetekhez kapcsolódó személyes emlékeim...

Amikor megnyitotta kapuit a Bóbita, már két gyermek várt, hogy foglalkozzam vele. Akkor még másodállásban fejlesztettem. Kezemben a frissen szerzett oklevelemmel, pontosabban még csak az első részével, tele izgalommal, örömmel kezdtem a munkát. A központunk hatalmas nagy űrt töltött be. Ezt igazából fejlesztés közben tudtam átélni. Elég a tudásom? A szülők tanácstalanságával, segély kérésével szembe nézni külön kihívás volt számomra. Jó, hogy nem voltam egyedül. Aminek az ÚR letette az "alapkövét", azt nem lehet ledönteni. A mi kis csapatunk - Bellu, Szilvi és Taracközi tiszteletesék - tudta egymást támogatni szakmailag is, érzelmileg is. Sok kérdésemre a választ Istentől munka közben kaptam. A gyermekeknek elsősorban nem a szakmai tudásomra volt szüksége, hanem az elfogadásra, türelemre, szeretetre. Volt olyan gyermek, aki négy hónapon keresztül lábujjhegyen járkált körülöttem, egyszer csak megérkezett hozzám. Attól a perctől kezdve megosztotta velem minden bánatát, örömét. Volt, aki néma csendben figyelt. Úgy éreztem, még csak hozzá sem szólhatok, nehogy kárt tegyek az össze vissza repedezett lelkében. A második foglalkozás után megölelt. Bizalom volt a mozdulatában. A kishúgát nem ismertem. Ő is megölelt. A legnehezebb kihívásnak az autista gyermekekkel való foglalkozást tartottam. Uram, adtam én valamit ennek a gyereknek? - kérdeztem az Istent, amikor az első autista apróság került hozzám. Azonnal kaptam egyértelmű választ. A kisfiú megkért, hogy legyek a felesége. Az anyuka azt mondta, boldog, mert a fia elfogadott engem. Le kell ülni a gyermek lelke mellé. Sokszor azonnal megmutatják. néha ki kell érdemelni. Az igazi együttműködés akkor kezdődik, amikor megengedik, hogy megérintsem a lelküket.

Bizalom, szeretet, elfogadás Isten, egymás, a szülők és a gyermek között és felé. A működésünknek ez a motorja.

Ruszin Enikő